|
Fanfici
Amy 2008.05.05. 18:41
1.fejezet: A titokzatos idegen
A Gold Goast mint mindig, most is napsütésben ragyogott. A víz türkiz színnel festette meg a tájat, a partot magas hullámok mosták tisztára. Újra és újra. Csak úgy megtörténik, mint minden más az életben. Nem lehet tudni, hogy mi kerül a felszínre, vagy mit visz magával a mélybe. Kiszámíthatatlan…
Aznap a szokásosnál is többen voltak a kávézóban. A tulajdonos mindent olcsóbban adott. Így nemcsak a fiatalok özönlöttek befelé, hanem tulajdonképpen mindenki más, aki tudott az akcióról, és inni támadt kedve. Ezért aztán nagy volt a sürgés-forgás, a három felszolgáló egész nap robotolt, és lesték a vendégek minden kívánságát. Ez elégedettséget váltott ki, amin persze maguk sem csodálkoztak, hiszen az egész műsorral ez volt a céljuk. Így hát nem panaszkodtak a tömegre, végezték tovább munkájukat. Egy azonban nem volt olyan vidám. Arca gondterheltnek tűnt. Hosszú, szőke haja és vékony teste volt; és viselkedéséből ítélve határozott lány lehetett. De mégis: ha az ember ránézne, rossz érzés kerítené hatalmába. És látszólag ez nem a nemrégi pohártörés miatt volt. Az azonban nem rítt le arcáról, hogy miért…
Aztán egy göndör, barna hajú lány lépett be a JuiceNet ajtaján. Lassú, de magabiztos léptekkel közeledett a pult felé, miközben egy könyvet tartott a kezében. Szeme a lapokra szegeződött, minden bizonnyal éppen olvasott. Kivárta a sorát, ami egyenlő volt a 10 perces álldogálással, és mikor ő következett, egy pillanatra felhagyott tevékenységével.
- Emma, egy narancsos juicet szeretnék. Citromkarikával a tetején, sárga szívószállal. – adta ki a pontos parancsot, majd olvasott tovább.
- Máris! – válaszolta a lány, ahogy egy jó kiszolgálóhoz illik. Ki lehet ez az udvariatlan…? Biztos új errefelé. De akkor honnan tudja a nevem? – gondolta. Közben elkészítette a kért italt, és a pultra helyezte. Épp ahogy kérték.
- Kösz! – bökte oda neki. Majd sarkon fordult, még mindig azt a könyvet olvasva, melynek barna borítása oly különleges volt, hogy Emma nem tudta nem észrevenni.
Ekkor átfutott rajta a hideg. Teste megborzongott a látványtól. A könyv… Az a könyv. Az a bizonyos! Amiből alig van pár példány. Nála. Mit keres ez a könyv, egy ilyennél? Mivel a kívácsiság szinte kínozta őt, muszáj volt megtennie. Azt, ami fontos, és súlyos következményeket vont maga után. Ami miatt elkezdődött egy új szakasz az életében. Amiben ismét fel kellet elevenítenie azokat a kedves, de ugyanakkor szívszaggató eseményeket, melyek évekkel ezelőtt meghatározták életét.
Kénytelen volt tehát megkérdezni:
- Hé, várj egy percre! Csak egy perc. Szeretnék valamit kérdezni.
- Persze, nyugodtan – mondta az idegen, és kérdő tekintettel meredt Emmára.
- Mit olvasol?
- Egy könyvet – mosolygott.
- Igen, ezt én is látom – emelte fel a hangját Emma.
- Sellőkről szól - felelte. Miért? Talán olvastad?
Igen, tudta. Beigazolódott, amitől Emma tartott. Egy hang sem jött ki a torkán. Arcán a döbbenet tükröződött. Az idegen egy darabig várt valami reakcióra, de később ráébredt, hogy a vele szemben álló lány már nem akar semmit hozzáfűzni a dologhoz, így – továbbra is derülten – elhagyta a kávézót.
Emma nem tudta, mi történik, kereste a miérteket, de a válaszokat sehol sem találta. Főképp az nyugtalanította, hogy ki ez a titokzatos lány? És miért olvassa azt, amit nem szabadna? Azt tudta csak, hogy most nem járhat máson az esze. Hiszen itt ez a sok vendég. És az ő feladata, hogy megtegyen mindent, amit mondanak neki.
Egy valamit azonban sokkal jobban tudott ennél. Egyetlen egyet.
MEG KELL KERESNIE A TÖBBIEKET!
2.fejezet: A hívás
Emma hazafele tartott. A tengerpart menti széles, homokos utat választotta. Szerette volna közel érezni magához a vizet. Olyannyira közel, amennyire csak lehetett. Már rég nem járt errefelé. Nem is emlékszik arra, hogy mikor úszott a tengerben olyan önfeledten, mint akkor régen. Lábával felrúkta a homok apró szemcséit, kis porfelhőket kavarva ezzel a levegőben. Nézte a hullámok gyöngéd mozgását, a tiszta kék eget, és a távolban ringó hajók vitorláit. Most nem tudott semmi másra gondolni, csakis a vizet bámulta, már szinte megfeledkezett magáról. Fel sem tűnt neki, hogy már húsz perce gyalogol.
Ekkor meglátta fehér, hatalmas házukat, és tudta, hogy ennyi jutott neki. Nincs több gondolkodási idő. Elindult a bejárati ajtó felé, és benyitott. Szülei otthon voltak. Anyja éppen főzött valamit, az apukája pedig a kanapén ülve az aznapi hírlapot olvasta.
- Szija Emma! – köszöntötték őt.
A lány túl lusta volt most ahhoz, hogy bármit is mondjon. Miután behajtotta maga mögött az ajtót, megállt, és ismét elgondolkodott.
- Valami baj van? – érdeklődött Mrs. Gilbert.
- Nem, anya. Semmi – válaszolt, de annyira határozatlanul, hogy nehezen lehetett volna elhinni neki, amit mond.
- Biztos? – egy kis szünetet tartott – Nem úgy nézel ki…
- Fel kell hívnom Rikkit – mondta.
- Rikkit?! Kislányom, biztos jól vagy? Úgy tudom, te és Rikki…
- Igen, összevesztünk! Köszönöm, nem kell rá figyelmeztetnetek! – emelte fel a hangját Emma.
- Jól van, én csak nem értelek – mentegetőzött Mrs. Gilbert.
- Nem kell engem megérteni. Egyszerűen csak muszáj beszélnem Rikkivel, érted? – fakadt ki Emma, és a lépcső felé rohant.
- Emma várj! – próbálta megnyugtatni őt az anyja. Én…én sajnálom, nem akartalak megbántani.
A lány pár fok után megállt, és megfordult. Hangja ismét eltompult.
- Nem bántottál meg, anya. De azt te is tudod, hogy nem vagyok képes erről beszélni. Még mindig…
- Nehéz – szólalt meg egy másik hang, a szoba másik feléből. Tudom jól, hogy milyen nehéz, és nem is várom el tőled, hogy másképp érezz – állt fel most Mr. Gilbert. – És ha te úgy látod jónak, hogy beszélned kell vele… hát nincs ki visszatartson – mondta, majd odalépett lányához és átölelte.
- Ó, apa! Köszönöm. Nem tudd, hogy ez mos mennyit jelent nekem.
- Ó, dehogyis nem! – mosolyodott el – És most menj. El kell intézned. És hidd el nekem, drágám, jobb minél előbb túllenni rajta.
- Igen – bólintott Emma, és és ismét az emelet felé vette az irányt. Érezte, hogy milyen nehezek léptei, de mostmár tényleg meg kellett tennie.
Felment a szobájába, leült a nagy franciaágyra, és mintha minden összejátszana ellene, mepillantott egy képet, ami az íróasztala felett lógott. Újra felállt, és közelebbről is megnézte. Az emlékek úgy próbáltak kitörni a lány elméjéből, hogy egész testén érezte tudata és tudatalattia közti küzdelmet, amint próbálta megakadályozni, hogy az emlékek újra és újra a felszínre törjenek. Nehéz volt, és nem is járt sikerrel. Szíve megszakadt, és Emma majd hogy nem a földre rogyott.
De erősnek kell lennie. Már majdnem elérte a célt. Most nem szabad feladnia.
A telefonért nyúlt, újjai remegve értek a gombokhoz, és miután Emma betárcsázta a megfelelő számot, a kagylót a füléhez tartotta. És várt.
De annyire nehéz volt hogy egy percre megfordult a fejében, hogy lerakja. Keze már rakta volna le, amikor egy ismeretlen hang hallatszott a vonal túlós feléről.
- Hallo.
- …. – Emma képtelen volt megszólalni.
- Hallo. Kivel beszélek?
- Ööö… Itt… Em… Itt Emma beszél. Emma Gilbert, Mr. Chadwick – és ahogy ezt kimondta, 100 tonnányi kő esett le a szívéről. Úgy érezte, teste és lelke ismét szabad.
- Rikkivel szeretnék beszélni – ez egy újabb megkönnyebülést idézett elő. De a java még mindig hátra volt.
- Rendben, adom.
Többszáz kilométerrel arréb, egy tejfehér-szőke, göndör hajú lány éppen a szobájában gubbasztott, és zenét hallgatott. Látszólag minden rendben volt vele, felszabadultan énekelte a számokat, és közben rózsaszín filctollal virágokat rajzolt egy szamárfüles füzetbe. Hason feküdt, és lábait az égnek emelve lóbálta, tornacipője pedig még mindig rajta volt.
A helyiség szűkös volt, a bútorok szinte kicentizve álltak a szobában, többségük kopottan. Ruhák, ceruzák, chipses zacskó hevert a földön, és elejtve néhány iskolás könyv is. A lányt nem nagyon zavarta, mivel időnként gyarapított a kupacon egy-egy kitépett üres lappal, amiket a földre hajigált.
Kis magántevékenységét azonban megzavarták. Valaki ugyanis kopogtatott. A lány felnézett.
- Apa! – mondta, és mosoly jelent meg arcán – Hát te? Mit csinálsz itt?
- Kislányom, egy nagyon fontos hívásod van.
- Nekem? – tápászkodott fel Rikki, és kérdő tekintettel várta a választ. De talán nem is az volt a kérdés, hogy őt keresik-e, hanem hogy ki?
- Igen, Rikki.
- Na és, ki az? – próbált meg bővebb információk birtokába jutni.
- Rendben van. De tényleg fontos. Emma az.
Rikkinek földbe gyökerezett a lába. EMMA? Miért hívja őt Emma? Hiszen tudja jól, hogy nem akar vele szóba állni. De ugyanakkor hajtotta őt a kíváncsiság, így kiment az előszobába, és gondolkodás nélkül felvette a telefont.
- Mit akarsz? – förmedt rá a vonal túlsó felén várakozó lányra.
- Rikki. Szia. Emma vagyok – a lány lassan beszélt, és Rikki még inkább ideges lett.
- Nem kellett volna. Nem kellet volna felhívnod!
Rikki ugyan dühös volt, és nem kímélte Emmát, de ugyanakkor, valahol legmélyen örült is, hogy ennyi idő után újra halhatja régi barátnője hagját. Akivel egyszer nagyon jóban volt. Akinek meg mert nyílni. És akivel soha el nem feledhető eseményeket élt át. Aki ugyanazt a titkot őrizte, mint annó ő. És most annyi év után, újra itt van. Ilyen közel.
Mivel Emma azóta nem hallatott magáról, Rikki úgy döntött, visszafogja magát, és megpróbál kicsit kedvesebb lenni.
Sóhajtott.
- Emma, mit akarsz? – kérdezte már egy kicsit higattabban.
- Beszélnem kell veled valamiről. Tegnap valami nagyon furcsa dolog történt. A kávézóban…
- Még mindig ott dolgozol? – szakította meg Rikki.
- Igen. És még mindig Wilfred vezeti. De visszatérve a dolgora, tegnap bejött egy lány. Elég mogorva volt. És miután kiszolgáltam őt, megláttam egy ismerős könyvet a kezében.
- Egy könyvet? Egy könyv miatt hívtál fel? Emma, nekem ezekre nincs időm! Vannak ennél sokkal fontosabb dolgok is.
- Rikki! – csitította őt Emma - Ez tényleg fontos. Nem csak egy sima könyv volt. Pont úgy nézett ki, mint amit egyszer Lewis mutatott.
- Úgy érted, hogy…?
- Igen, Rikki úgy. A sellős könyv volt az. És el sem tudom képzeni, hogy mit keresett nála. Ezért hívtalak. Ki kell derítünk. Valami azt súgja, hogy ez most fontos.
- Hát, ajánlom is, hogy fontos legyen – mondta Rikki.
- Akkor hajlandó vagy segíteni?
Egy kis szünet után Rikki sóhajtott egyet.
- Igen, azt hiszem. Hajlandó vagyok.
3.fejezet: Régi emlékek, régi barátok...
Az elkövetkező három napban Emma igyekezett minden percét a kávézóban tölteni, hátha felbukkan valamikor a titokzatos idegen. Találkozókat mondott le a barátjával, hanyagolta a családját, és nem járt el az úszóedzésekre sem. Azonban minden erőlködése hiábavaló volt. Semmi jelét nem látta annak, hogy ismét feltűnik, ezért újabb telefont intézett Rikkihez. A múlt alkalomkor ugyanis úgy beszélték meg, hogy amint bármi fontos dolog van, amiről Rikkinek is tudnia kellene, értesíti őt. De mivel úgy gondolta, fölöslegesen várokozik az idegenre, jobbnak látta hamarabb felhívni a lányt.
Ez alkalommal már minden sokkal könnyebben ment, igaz, hogy csak a rögzítőre beszélt, mégsem izgult annyira, mint három nappal korábban.
- Szia Rikki. Megint Emma vagyok. Bocs, hogy zargatlak, de sajnos semmi új hírem nincs a lányról. És van egy olyan érzésem, hogy a közeljövőben nem is fogom őt viszontlátni… Az az igazság, hogy nem tudom, mi tévő legyek, és hogy megéri-e egyáltalán várakozni. Az utóbbi napokat a kávézóban töltöttem, de semmi. Ezért is hívtalak. Szeretném a segítségedet kérni… – ez a mondat ismét nehézségeket okozott Emma számára – Persze, hogyha nem akarod, nem muszáj. Majd kitalálok valamit… - dadogott, majd furcsa zajt hallott.
Mintha valaki fel vette volna a kagylót.
Pontosan jól hallotta. A vonal másik végén megszólalt Rikki hangja.
- Rikki?! Örülök, hogy felvetted – mondta meglepődve, ugyanakkor barátságosan Emma.
- Mindent hallottam – vágott rögtön a közepébe Rikki, minden köszönés nélkül. – És nincs ötletem. Nem tudom, hogy gondolod, hogy ilyen nagy távolságból bármit is tudok tenni…
- Igen… - kezdte Emma, de a lány nem hagyta, hogy félbeszakítsák.
- … És úgy látom, hogy az a csaj és az a könyv csak egy véletlen egybeesés, semmi jelentősége nincsen. És minek olyan dologba fektetni fölösleges energiát, aminek úgysem lesz eredménye? – kis szünetet tartott, majd folytatta. – És nem lehetek mindig ott, hogy fogjam a kezedet. Légy önálló, hiszen úgyis mindig te voltál a nagylány, aki mindig mindent megoldott. Hát, oldd meg most is, és engem hagyj békén. És kérlek ne hívj többet! – rakott pontot a mondat végére Rikki, majd lecsapta a kagylót.
Emma nem jutott szóhoz. Mogorvaságnak találta, ahogy a lány beszélt vele. És mi az, hogy mindig fognia kell a kezét? Neki soha nem fogta senki sem a kezét. Mindig ő volt az, akihez segítségért lehetett fordulni, és akire mindig számíthattak. Nem peidg Rikki!
Emmának nagyon fájtak ezek a mondatok, amiket régi barátnője vágott a fejéhez. És nagyon dühös volt rá. Eldöntötte, hogy hagyja az egészet, és nem keresi többé Rikki társaságát.
Ekkor azoban eszébe jutott még valaki. Ez a személy hirtelen felvillanyozta Emmát, és úgy érezte, hogy mégsem olyan reménytelen az ügy. Nem is tétovázott tovább, azon nyomban feltápászkodott, és elviharzott otthonról, családjának erről egy szót se szólva.
- Hé! Meddig fürdesz még? Már fél órája rád várok! – dühöngött egy 16 éves körüli szőke lány a fürdőszoba előtt állva. Lábával a padlót püfölte idegességében, bár jól tudta, hogy teljesen fölöslegesen teszi, a nővére ettől nem fog előbb elkészülni. – Siess! – ordított rá egyet, majd kezét maga előtt összefonva elhagyta a helyiséget.
Dühösen letrappolt a lépcsőn, és panaszkodni kezdett.
- Annyire elegem van már. Mindig rá kell várni. Bezzeg nekem kész kell lennem 5 perc alatt. – magyarázta apjának.
- Tudom, drágám. De hát Cleo ilyen – próbált meg valami együttérzést mutatni az ősz hajú, félig kopasz férfi.
- De te sohasem szólsz rá, apa! Mindig hagyod, hogy parancsolgasson – mondta még mindig dühösen a lány.
- Kim, figyelj, holnap majd te mész be előbb, és akkor addig maradhatsz, ameddig csak akarsz – nyugtatgatta őt az apja.
A lány már folytatta volna, amikor csöngettek.
- Kinyitom – jelezte az apja.
Az ajtóhoz ment, és úgy tett, ahogy mondta. Kim a háttérből figyelte az eseményeket, és mivel rövid ideig semmi nem történt, és semmi beszédet nem hallott, úgy gondolta közelebbről megnézi, ki az. A bejárathoz érve azonban megállt, és tátott szájjal bámulta az ajtóban álló vendéget, aki azóta is azt várta, hogy beengedjék.
- Emma?! – csodálozott Kim. – Te mit keresel itt?
- Jó napot, Mr. Sertori, szia Kim – köszönt.
- Apa, nem láttad a piros nyakláncomat? – hallatszott a lépcső felől egy másik lány hangja.
Kérdésére azonban nem kapott választ. Ahogy lelépett az utolsó fokról, észrevette, hogy apja és húga is az ajtónál állnak.
- Apa! Nem hallod? – próbálkozott ismét a kérdéssel, miközben észrevette, hogy látogatójuk jött. – Ki az, apa? – kérdezte, de a válasz már nem érdekelte, hiszen nagyon jól látta, hogy ki az a bizonyos látogató.
- Emma?! Emma! – sikoltott egyet, majd a lány nyakába ugrott. – Úgy örülök… - mondta, miközben Emma levegőért kapkodott. – Hát te mit kersel itt?
- Cleo, én is örülök neked. De megtennéd, hogy leszállsz a nyakamból? – mondta Emma, miközben eltolta magától barátnőjét.
Kim és Mr. Sertori csak bámulták a két lányt, és azt, ahogy Celo Emma látogatására reagált.
- Szerintem menjünk beljebb, és akkor mindent elmesélek – mondta Emma, amikor végre bejutott az ajtón.
- Kérsz valamit inni? Mondjuk egy pohár narancslét? – kinálta őt Cleo.
- Nem köszönöm. De amiért jöttem az tényleg fontos. És inkább négyszemközt kéne megbeszélnünk – súgta oda halkan a lánynak.
Cleo megértette, hogy ez most csak kettejükre tartozik, ezért tett is róla, hogy a szobában csak ők maradjanak.
- Ööö…apa, megtennétek, hogy egy kicsit magunkra hagytok? Szeretnénk beszélgeni.
- Persze, kicsim. Gyere Kim! – szólt kisebbik lányának Mr. Sertori.
- Én miért nem tudhatok soha semmiről? – hallatszott Kim panaszkodása a távolból, de ez a lányoka mos cseppet sem érdekelte.
- Szóval, mi járatban? – érdeklődött Cleo.
- Beszéltem Rikkivel – tért rögtön a lényegre.
- Hogyan?! Rikki szóba áll veled? És nekem semmit sem szóltál róla? – játszotta Cleo a sértődöttet.
- Cleo, tudod jól, hogy ha olyan fntos lett volna szólok. És mindez csak pár napja kezdödött… - mondta Emma, majd elmesélt mindent elölről, pontról pontra. Egy apró részletet sem hagyott ki. Cleo pedig érdeklődve hallgatta őt.
Emma nem maradt sokáig Cleoéknál. És amennyire feldobta barátnőjét a látogatása, annyira lehangolta elmenetele. De bíztatásként Emma megígérte, hogy gyakrabban keresi fel őt, na meg persze azt is, hogy amennyiben megtud valamit a titokzatos idegenről, azonnal értesíti őt. Azóta a bizonyos dolog óta ugyanis, ami megváltoztatta mindannyiójukat, nem sokat találkoztak.
Amikor azonban pár nappal később a híres idegen ismét megjelent a kávézóban, Emma tudta, hogy mindkét lánnyal hamarosan újra találkozni fog. Amit ugyanis aznap megtudott olyan dolog volt, ami Rikkit és Cleot is egyaránt érintette.
4.fejezet: Csapás!
Ugyanaz a zöld virágos, ujjatlan felső volt rajta, mint az előző alkalommal. Most azonban fehér szoknyát viselt, a múltkori farmer helyett. Hosszú barna, göndör hajáról azonban bármikor fel lehetett volna ismerni.
Emmának viszont még valahonnan ismerős volt. De hiába kutatott emlékeiben, ezt az alakot valahogy nem találta. Még is nagyon emlékeztette őt valakire.
A lány a szokásosat kérte; naracsjuicet citromkarikával, azonban most még egy sültkrumlis tálat is rendelt. Miután Emma a pultra helyezte a kért menüt, a lány helyet foglalt a sarokban lévő négyes asztalnál. Szívott egyet a szívószállal, majd az ajtó felé meredt. Rövid ideig azt bámulta, majd az órájára pillantott.
Emma számára nem is volt kétséges: vár valakit. És ez jót jelentett. Egészen pontosan egy újabb nyomot. Minél többet tud róla, annál egyszerűbb lesz kideríteni, hogy mit keresett nála az a könyv. Emma folyamatosan bámulta a lányt, nem is törődött a vendégekkel. Megkérte a másik felszolgálót, hogy ugorjon be helyette egy rövid időre, mert most nem tud koncentrálni. Szíve hevesen vert, kezével a pulton dobolt idegességében, várta, hogy mi fog történni. Mindenáron tudni akarta, hogy mi folyik ott. Egy pillanatra levette tekintetét a lányról, és mire ismét felnézett, az már valaki mással beszélgetett.
- Miii??? – hallatszott Emma hangja. Nem akarta volna ilyen hangosan kimondani, de megtette. Kikívánkozott belőle.
Nem, ez nem lehet. Biztosan csak rosszul lát! Ez nem lehet ő! Csak bebeszéli magának. Egyszerűen nem szabad, hogy ő legyen!
Emma gondolatai a szokásosnál is gyorsabban kavarogtak a fejében. Megállás nélkül bámulta az ismerőst, és a idegent. Egyszerre látni kettejüket olyan volt Emma számára, mint egy nagyon bonyolult feladat. Egy olyan, amelynek nincs megoldása, és mégis van. Olyannyira nézte őket, hogy összeakadt a tekintetük.
Gyilkos pillantás volt.
Az ismerős gúnyos mosollyal felállt, előtte még jelezte a vele szemben ülő lánynak, hogy mindjárt visszajön, majd a pult felé vette az irányt. Emma még mindig csak bámult maga elé.
- Emma. Örülök, hogy látlak – köszöntette őt az ismerős.
Emma a szemével ölni tudott volna. Ezek az irónikus szavak felbosszantották. És ezt a lány is észrevette.
- Na mi van? Nem is örülsz nekem?
- Charlotte! – jutott el végre tudatába.
Charlotte és az idegen. Hát persze. Azért volt olyan ismerős neki. Kiköpött olyan, mint Charlotte. És ismerik egymást. És az idegen ismeri a könyvet. Ez nem jó jel. Nagyon nem jó jel.
- Hát te mit keresel itt? Úgy tudtam…
- …hogy elköltöztem? Nos, igen. De az unokahúgom ősztől itt kezdi a sulit, és gondoltam eljövök őt meglátogatni a szünetben – magyarázta Charlotte. – Na meg persze hiányzott itt minden. A tenger, az emberek…
- Az unokahúgod? – Emma mostmár köpni-nyelni sem tudott. Tátott szemekkel meredt Charlottra, majd az unokatestvérére.
- Igen. Miért? Talán meg szeretnéd őt ismerni? Nyugodtan, szólok neki. – mondta, majd hátrafordult. – Nicole!
Az idegen, akiről Emma mostmár pontosan tudott mindent, feléjük indult. Hozta magával üres poharát, és a tányért, amin azonban árválkodott még náhány krumpliszem.
- Nicole, Emma szeretne megismerni – mosolygott Charlotte azzal a tipikus gúnyos mosolyával.
- Én…nem… - dadogtt Emma, de a lány megelőzte.
- Szia. Már találkoztunk párszor – mondta, és kezet nyújtott. – Nicole Watsford vagyok. És többet tudok rólad mint hinnéd – vigyorgott.
- Igen? – érdeklődött Emma. - És mi mindent?
- Hát mindent. Tudom, hogy mit szeretsz, tudom, hogy mit utálsz, tudom például, hogy a pasidat Ashnek hívják. – jelentette ki határozottan. Majd mutatóujjával jelzett Emmának, hogy jöjjön közelebb. - És a sellőkről is – súgta neki. – Tudok mindent rólatok.
Tudok mindent…Tudok mindent….Tudok mindent…
Emma fülében visszhangzottak a mondatok, amik a imént elhagyták Nicole száját. Tud mindent. Mert Charlotte elmondta neki. Hogy lehet ilyen? És még a magánéletét is kifecsegi? Normális ember nem tenne ilyet.
- És én is ki akarom próbálni – folytatta a lány.
- Hogyan?! Álljon meg a menet. Charlotte te ezt mégis hogy képzeled? Én sem kezdelek el bemártani mindenki előtt, pedig valljuk be: nem vagy éppen egy földreszállt angyal! – fakadt ki Emma.
- Hö – kezdte Charlotte, és grimaszolt egyet. Szúrós tekintettel nézte Emmát. – Mielőtt azt hinnéd, hogy mindent elfelejtettem, csak jelezném, hogy egyáltalán nem! – vágott vissza.
Nicole csak nézte a két lány veszekedését, de nem sokat értett belőle. Annyira még nem volt felvilágosítva a történtekről, hogy követni tudja az éppen zajló eseményeket. Így továbbra is csendben ült, és fülelt, mint egy macska, aki az eledelre pályázik.
- Charlotte! – próbált Emma ellenállni. – Nagyon jól tudod, hogy te mártottad bele az orrodat a mi ügyünkbe! Nem pedig fordítva! Te voltál az, aki gyűlölködött, és teljesen rákattantál Lewisra, amikor nagyon jól tudtad, hogy Cleonak ez milyen rosszul esik.
Emma nyugtatásképpen megragadott egy törlőrongyot az egyik polcról, és sikálni kezdte a pultot. Ha ezt nem tette volna meg, valószínűleg már kikaparta volna Charlotte szemét.
- Csak, hogy tudd! Cleo már elég ügyefogyott volt nélkülem is. Én csak egy szívességet tettem Lewisnak. Megszabadítottam őt egy kislánytól. Ugyan, Emma… Tudtad te is, hogy nem teremtette őket egymásnak az ég!
Emma nem bírta tovább. Betelt nála a pohár. A rongyot a pulthoz vágta, és megszorította Charlotte karját. Talán soha nem volt még ilyen erőszakos, mint most. Óvatosan, hogy ne keltsen feltűnést, kitessékelte őt a kávézóból, majd egy „Viszlát soha többé!”-vel lezárta a vitát.
- Gyere, menjünk! – szólt Nicolnak, majd sarkonfordultak. – Ezzel még nincs vége! – ordított vissza ez utolsót, majd mérgesen továbbhaladt, magával ráncigálva unokatestvérét, aki még mindig nem fogta fel, hogy mi is történik.
Emma, mint aki jól végezte dolgát, vállat vont, majd visszament a kávézóba. A Charlotte iránt érzett dühe, és az, ahogy megmondta neki a magáét, feltöltötte energiával. És bár nem volt egy kellemes találka, mégis öröm tükröződött a arcán. Ismerve Charlotteot azonban tudta, hogy ezzel még tényleg nincs vége. De úgy érezte készen áll a harcra, és arra, hogy ismét a jó győzzön!
____________________________________________________________________________
Annyit elárulhatok, hogy a Fanfiction főszereplői nem csak a már kedvelt sztárjaink, Cariba, Phoebe és Claire lesznek, hanem újak is. Mivel vizuális típus vagyok, ezért konkrét személyekre írtam a történetet. Nicolet a Kémkölykökből is ismert Alexa Vega játssza.
5.fejezet: A lovardában
Emma a kávézóból egyenesen a lovardába ment. A hosszú úton újra és újra felidézte a Charlotte és közte történteket, és minden alkalommal a boldogság fogta el. Úgy gondolta, Charlotte nagyon megérdemelte végre, amit kapott. Az a rész tetszett neki a legjobban, amikor kiráncigálta őt a kávézóból.
- Milyen fejet vágott! – mosolyodott el.
Az arra sétáló emberek nem győzhették találgatni, hogy mit csinál, hiszen Emma felváltva beszélt magában, és nevetett láthatólag a semmin. De őt ez most egyáltalán nem zavarta. Magabiztos léptekkel sétált a lovarda felé.
Amikor megérkezett, nyomban megpillantotta Asht.
- Sziiija! – futott oda hozzá, és csókot nyomott az arcára.
- Emma! Minek köszönhetem a látogatást? – érdeklődött a fiú nevetve, majd átölelte barátnőjét.
- Hát – somolygott. Nem is tudom…
- Ó hohó! Látom én rajtad. Valami jó dolog történt, ugye?
Miután kimásztak egymás karjaiból, Ash Emma vállára rakta kezét, és kettesben elindultak az istálló felé.
- Igen – mondta a lány. El sem hiszed hogy milyen jó dolog! – egy kis szünetet tartott. – Na persze van egy rossz oldala is. Egy nagyon rossz oldala, ha jobban meggondolom.
- Mindennek van egy rossz és egy jó oldala. Tudod te is – vázolta Ash a helyzetet.
- Hát igen.
- Na de mesélj, mi történt!
- Hát… az elejéről, vagy csak a lényeget szeretnéd hallani? – Emma megállt, és szembefordult Ash-sel.
- Tudod jól, hogy engem minden érdekel – Nevettek. Aztán továbbsétáltak, teljesen maguk mögött hagyva a többieket, ezért Ash egy könnyed mozdulattal magával húzta a lányt a fűbe.
- Hé, ez fájt! – mondta Emma, de mindkettejük tudta, hogy nem. Tulajdonképpen örült is neki.
Ash most megcsiklandozta barátnője nyakát, majd egy újabb csók következett.
- Nem érdekel, amit mondani akarok? – kérdezte Emma Ash barna szemeibe nézve.
- De érdekel. De valami még jobban.
Emma nem győzte levakarni magáról a fiút, aki azonban hajthatatlan volt.
- Hé. Figyelj. Ez tényleg fontos! – kezdte a lány komolyabbra fordítani a szót.
Ash nem szólt semmit. Lemászott Emmáról, és mellé húzódott. Egymás mellett feküdtek a pázsiton, messze a többi lovastól, oktatótól, és a tanoncoktól. Csak maguk voltak. Ketten. Pár percig csendben hallgatták a lovak nyerítését, a madarak csicsergését, aztán Ash végül megszólalt.
- Nos, mi az a fontos?
- Charlotte megint a városban van – jelentette ki halkan Emma.
- Mi?! – ült fel Ash, majd tátott szemekkel meredt a lányra.
- Igen, jól hallottad… - Emma rövid szünetet tartott. - Ápolgatja a húgocskáját.
- Nem…nem is tudtam, hogy Charlotte-nak van húga – csodálkozott Ash.
- Nem, az unokatestvére. Állítólag átiratkozott az itteni suliba. Charlotte pedig jött meglátogatni. Na meg persze keresztbetenni nekünk. Újra.
- Ezt meg miből gondolod? Lehet, hogy tényleg csak a… az unokahúga miatt jött.
- Nicole. Így hívják. És teljesen egyformák. Le sem tudnák tagadni egymást. Mellesleg mi másért hozta volna a kávézóba őt…?
- Ott volt a kávézóban? – Ashnek ismét elakadt a lélegzete.
- Igen. És a szemembe mondta, hogy még nem végzett velünk, és hogy mindent vissza fogunk kapni. Úgy, ahogy mi tettük vele. Ijesztő nem?
- Hát, az a csaj sohasem volt komplett.
Emma még mindig a földön feküdt, most azonban hirtelen felpattant.
- De a jó viszont az, hogy megmondtam neki én is a magamét! – vidult fel.
- És pontosan mit mondtál neki? – érdeklődött Ash, majd ő is felállt. Szép lassan elindultak visszafelé.
- Hát, igazából semmi különöset. De azért a tekintetért ki nem hagytam volna! Ha láttad volna, hogy hogy nézett! Szegény Nicole meg nem tudta mire vélni.
- Ezek szerint nem tudja?
- Dehogynem! – mondta Emma gyúnyosan. - Tudja. Charlotte mindent elmondott neki.
Ashben a harag egyre csak fokozódott. Legszívesebben felkereste volna Charlotte-ot, és egy székhez kötözte volna. De most túl távol volt ahhoz hogy megtegye.
- És beszéltem Rikkivel is – kezdte Emma. Elkomolyodott. – Először nem akart szóba állni velem, de végülis váltottunk pár szót egymással.
Ashnek már túl sok volt ez a mérhetetlen mennyiségű információ. Kihegyezett fülekkel halgatta barátnője minden szavát.
- Igen. De aztán megint goromba lett. És lerakta a telefont – Emma tördelni kezdte ujjait. - Tudod, nem értem, miért ilyen. Hiszen, nem csak az én hibám volt. Nem csak rajtam múlott. Ő ugyanúgy hibás volt. És nem kellene minden felelősséget rám hárítania.
- Tudom. És nem szabad őt elítélnünk ezért. Neki volt a legnehezebb feldolgozni ezt az egészet.
- Igen, igazad van. – ismerte be Emma. - De fel fogom hívni mégegyszer. És ez alkalommal nem engedem, hogy lecsapja. Végig fog hallgatni.
- Ez a beszéd – mosolygott Ash.
Aztán megint elbizonytalanodott.
- Nem is tudom… Talán fölösleges felbolygatni a múltat. Ami megtörtént már megtörtént. És ezen se te, sem én, se Rikki… senki nem tud változtatni! Igaza volt Rikkinek. Túl kell lépnem, és…
Ash félbeszakította.
- Emma! – emelte fel a hangját. – Ezen soha nem lesztek túl. És nem Rikkinek van igaza. Ha igaza lenne, ő sem foglakozna vele ennyit. Nem lenne kiakadva attól, hogy felhívod őt. Gondolj bele! Hány éven át voltatok barátnők? Hm? – Ash megfogta Emma kezét. – Bízz bennem!
- De Rikki nem akar…
- Kit érdekel, hogy mit mond Rikki?! Mindig is makacs volt. Ne akarj rá hasonlítani! És ne add fel! Ha azt szeretnéd, hogy újra barátok legyetek, akkor nem ülhetsz tétlenül.
- Igen. De azóta eltelt több, mint három év. És könnyen lehet, hogy ez megváltoztatott minket. Lehet, hogy már a sellőkről is más a véleményünk…
- Emma. Menj haza! Gondold át a dolgokat. És hívd fel Rikkit! Ha kell, akár keresd fel személyesen!
- De tudod jól, hogy messze lakik.
- Igen – gondolkodott Ash. – Megvan! Akkor beszélj meg vele egy találkozót.
- Egy találkozót? – csodálkozott Emma.
- Igen – Ash lelekesen folytatta. – Mondjuk… mondjuk egy olyan helyen, ahol… a Mako sziget! Ha ott találkoztok, biztos beugranak majd a régi emlékek. És lehet, hogy végre meg fog nyílni. És elmondhatja, hogy mi bántja.
- És ha nem lesz eredménye? – Emma kérdően tekintett barátjára.
- …te megpróbáltad – csak ennyit tudott mondani.
- Igen, iagazad van!
Emma ismét feltöltődött energiával. Úgy érezte sikerülhet. Lehet, hogy ki tudnak békülni ennyi év után…
Köszönésképpen megint egy csókot nyomott Ash arcára, majd elviharzott. Mintha ágyúból lőtték volna ki. A lovarda kapujánál még visszafordult, és elmoslyodott, aztán eltűnt.
Kommenteket ide:
cinderellla@citromail.hu
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
